hétköznap héttízkor egészen a  metróajtóhoz kísér egy fiú egy vak lányt a nyugatinál. amikor eléjük csúszik a metró, egymásfelé fordulnak, mozog a szájuk. megáll a szerelvény, pontosan előttük nyílódnak az ajtók, a fiú tenyerébe pontosan belefér a lány hajlított karjának könyöke, egy kicsit lök rajta, ottmarad a könyökreformált tenyér a peronon, és felrepül a kocsira a lány. az ajtók záródnak, a fiú pedig maga elé kopogva megkeresi a mozgólépcsőt.

anyám telefonbamondja, hogy "menj haza, drágaöcsém, ne maradj ott, minek ott ülni mellette", én meg fáradt vagyok és türelmetlen, azt kérdezem tőle,"miért mondod ezt neki, te is egyedül akarsz majd meghalni?", azonnal rávágja, "én egyáltalán nem akarok meghalni", és akkor  nagymama megkérdezi, hogy "hány órakor történt meg?", és akkor anyám is türelmetlen lesz, "még nem történt meg, anyuka", én meg rágcsálok egy csirkecsontot, pedig sosem szoktam, és arra gondolok, hogy nem tudom varrógéppel felvarrni a csipkéket a párnahuzatra, mert elcsúszik, kézzel kell majd, és zavar a szürcsölés, nem nézek fel a tányérból, csak amikor nagymama újra megkérdi, "mikor történt meg?", akkor, és felelem, "még nem történt meg, nagymama, még nem", "ja" mondja ő, "csak olyan rossz érzésem van, mert tizenegy éve lakom abban a házban, és délelőtt kiszámoltam, tizenegyen meghaltak azóta", és sorolja is, de nem a halottat nevezi meg, hanem a relációkat, hogy kinek a férje, szerelem, menye, lánya, és ezt értem, csak az számít, ki gyászol, "kéri valaki a zúzáját?", kérdezi anyám, "inkább az egyik lábát, kislányom", mondja a nagymama, "olyan itt, mint egy palotában, igazi lakoma, csak hálát adok, hogy ezt is megérhettem" de ezt már nem is mondja, szinte énekli, "el akarok mosogatni", mondom magamban, "mindent, mi szennyes, mi bekoszolódott ebben a kilencven évben, és a mosogatóvizet majd egy széles mozdulattal önteni az udvarra, de nem itt az agyagon, ott a gyerekkorom nagymamánál a homokon, ahol bugyogva szívja el a föld, kis lyukak maradnak utána, és beülni a hintába, amit nagyapa csomózott az eperfára, és minden másképp lesz, mint lett" gondolom, és nagyszerencse, hogy nem bőgöm el magam, bele a húslevesbe.

tudhatnád, hogy másnapra már hóvirág is lesz. a bokor alatt. a város a bokor, és az aluljárókban lesz a hóvirág, a borostyánlevélbe töltve. el se kell dönteni, hogy ez a végét jelenti-e valaminek (mondjuk  a télnek), vagy a kezdetét (mondjuk a tavasznak). futószáron jár az idő, mint az iskoláslovak, vagy a cirkuszporondon körbekörbe. így használják az évszakok is ezt a nagyobbacska kertet, ami nekünk, meg ezt a szélesebb látóhatárt, amit mi, meg ezt a majd' belefulladunk, mély életet, amiben, meg ezt a pici megújuló reményt, amivel élünk.

kikelek.