– Ne menj le, hallod, nagyon sokan lesznek, bajod esik! – mondta, és bal hátsú lábát előrenyújtva ügyeskedte ki a lábujjak közül az egérárpa toklászait.

– Tudom, mindenki ott lesz, de én is hallani akarom!

– Akkor hegyezd a füled itt...

– Te tudod, hogy nekem mit jelent ez, mégis akadékoskodsz... – nyafogott Alfréd és leugrotta a Bánffy-kripta lécsőjéről, és pár métert lefelé ugrált az úton. 

– Megint elszomorodsz majd, napokig nem fogsz enni, mint amikor tavaly lementél a Carmenre, emlékezz viissza! – kiabált utána barátja, Alfréd legyintett jobb fülével, és nekiramodott, cikázva leért a ravatalozóhoz, és eltűnt a lámpafényes alkonyatban.

A hatos troli teljesen tele volt, vonultak az utcán, társaságok várták egymást a tereken, és sokan széket is vittek. 

Aki pedig nem hozott, az sorbanállt érte a szobor alatt, és az idős férfiak az idős nőknek is vittek. 

Alfréd a kertek alatt futott a tér felé, egyszer sem állt meg rágcsálni, és ismerőseihez se tért be. 

Csak pár percet késett, Violetta a pamlagon hevert, Alfredo térdelt mellette, a férfi ígérgetett a lány vonakodott, de azért lehettte már hallani a hangjában, hogy boldog, és a nyúl érzékeny fületöve már bizsergett, mert az is kihallatszott, hogy szerelmes. Alfredo pocakosabb volt mint Alfréd, szakál keretezte az arcát, minden kerek volt rajta és kellemes. Alfréd egyszer láttot már hasonlót egy elhagyott képes magazinban, "Luciano Pavarottit (1935-2007.) gyászolja az operakedvelők világa", hírdette a cikk. Kisnyulak csíkokra rágták fel a lapokat, sajnos a kisnyulak minden papírt felcsíkoznak, Alfréd titkos könyvtárat rendezett be egy ideje emiatt. 

Nem mert kimenni a térre. A Toulouse kávéház teraszán mindenki az előadás felé fordította székét, a pincérek is a falnak támasztották hátukat, és húnyt szemmel hallgatták, hogy "Follie! Follie!", Alfréd meghúzta magát a kávéház kirakatában, és már érezte mellkasában azt, amit egy éve a Carmen után is, és amire barátja is figyelmeztette. Violetta egyre boldogabb lett, Alfredo egyre szerelmesebb. A nyúl  ámult, hogy milyen csodás rétet vetítettek a szinpadra, ahová a szerelmesek kis vidéki házuk ablakából kilátnak, de tudta, hogy baj lesz. 

Alfréd az eget nézte, rezgett a bajsza, toporgott, és így suttogott: 

– Ess! Ess! Indulj meg zivatar! 

Cseppenként kezdődött. Volt aki percekig észre sem vette, nem jutott rögtön mindenkire. Azután kinyiltak az esernyők. Előbb elfoglalták az álldogálók a felszabadult székeket, de amikor a hangszereket kapkodva a tokokba dugták, mindenki a buszmegállók felé sietett. 

Violetta megmenekült. Így maradt. Boldogan és szerelemsen. Alfredo körül minden kerek és kellemes maradt. 

A buszok felkapkodták a közönséget, szép ruhákban taxikba ültek, vagy éttermekbe futottak be. 

A Virág utcán egy boldog nyúl ügetett és egy jókedvű hegedűs kerékpározott fel a Házsongrád felé.