– Gyárban. – válaszolta János komolyan.

– Apám nem fog örülni… – csóválta a fejét a lány, aztán visszabújt a férfi nyakához, és nem is próbálta titkolni, hogy milyen élvezettel szagolgatja.

Még háromszor találkoztak a bemutatkozásig, egyszer a Fűvészkertben, ott csók is volt, egyszer moziban, ott Jolán könnyezett, és egyszer meg mindenfelé a kerületben, János is, Jolán is megmutatták a kedvenc házaikat egymásnak, és ekkor nem csókolóztak, de mégis ez volt a legjobb. 

– Mondta a kislányom, hogy gyárban dolgozik. És mit csinál ott, kedves János? – kérdezte Dr. Horváth a konyakospohár mögül, és nem volt ellenséges.

– Festek. Inkább nem is gyár ez. Hanem festőüzem. – János lassan és szépen akart beszélni, meg komolyan. Dr. Horváth olyan komoly embernek látszott.

– Mit festenek? – mosolygott Dr. Horváth, és nem vette le szemét lánya udvarlójáról. 

– Gyerekjátékot.

– Nagyon izgalmas. – mondta Dr. Horváth olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, “nagyon unalmas”.

– Képzeld, Papa, János csinált magának egy kerékpárt, és nagyon gyönyörű! – csicseregte Jolán, mintha azt mondta volna, “nagyon tehetséges ez a fiú, és én nagyon belészerettem”.

– És hányan dolgoznak ebben a gyárban, vagy üzemben, fiam, és milyen munkarendben? – folytatta Dr. Horvátha faggatózást.

– Ketten. Én és Erzsike. Vagyis Erzsike és én. Meg van még a raktáros Karcsi, a takarítónő, Zoli a sofőr, de csak Erzsike és én festünk. Meg persze még dolgozik Lantai úr, ő az igazgató, de úgy hívjuk, Zsiga bácsi. Vagyis ő nem dolgozik, mert igazgató, de én biztos vagyok benne, akár festeni is tudna, vagy szállítani, és amikor Ibi néni megbetegedett a múlt télen, ő söpört össze. Minden nap! János még mindig és egyre inkább zavarban volt.

– Kislányom, menj ki a konyhába anyádnak segíteni! – kérte Dr. Horváth a lányát, de úgy mondta, mintha azt mondta volna, “takarodj!”

A lány rámosolygott szerelmére, szerette volna azt üzenni, jól megy ez az ismerkedés, de Jánosnak menekülhetnéke volt, és ez meg azt üzente, hogy nem megy olyan jól mégsem. 

– Nézze János, príma kis üzem lehet az a maguké. De nem hiszem, hogy biztos megélhetés. Maga ezt még nem tudhatja, csak az igazán fontos, ami hatással van a világra. – mondta Dr. Horváth, és kérdőn nézett Jánosra, érti-e, mire gondol. 

– Mire tetszik gondolni? – kérdezte János, és így, hogy kettesben voltak, nem volt már annyira zavarban. 

– Mit is mondott, gyerekjátékokat festenek? 

– Igen. – bólintott a férfi, és kihúzta magát az alacsony fotelban. 

– Azért ez kedves dolog… Csak nem fontos. Mondjuk, ha bezárna a maguk üzeme holnap, holnapután ebből a világ semmit se venne észre. 

– Kérem, Zsiga bácsi üzeme nem fog bezárni holnap, dugig van a padlás a festenivalóval, Erzsike meg én, úgy számolom, másfél évig festhetnénk, akkor is, ha Zoli nem hozna többet. 

– Maga nem ért engem. 

– De értem. – felelte János határozottan, és hogy be is bizonyítsa, hogy így van, folytatta – Maga nem tart engem a lányához valónak. Nem az én üzememet nem tartja elég hatásosnak, hanem engem. 

Dr. Horváthot ez a válasz meglepte. 

– Köszönöm, hogy nem kell ezt túlmagyaráznom. Kár, hogy nem volt lehetősége többre vinnie, nem buta fiú maga. 

Erzsike előbb szigorúan nézett és csücsörített hozzá, ahogy János magyarázott neki, de aztán már röhögött, térdét csapdosta, mint akkor is, amikor Zsiga bácsi epret hoz neki a csarnokból, és egyáltalán bármikor, amikor örül. És Erzsike annyi mindennek tudott örülni. Beállt a teherautó a Német utca felől, és Zoli már az udvarról kiabált:

– De vidám a mi kis Pötyikénk! Na mesélj, kislány, mi történt?!

Az őszhajú, törékeny Erzsike mutogatott két kézzel Jánora és röhögött tovább. János mosolygott, és átfogta Erzsikét, hogy ne hadonásszon annyira. Ha Erzsike nagyon belefeledkezik az örömbe, már nehéz leállítani, akkor már Zsiga bácsi is kell, segítsen, de volt már olyan is, hogy nyugatató injekciót kellett adni neki. De igaz, hogy akkor az egész üzem nagyon izgatott volt, mert Zsiga bácsi elektromos pumpára cserélte a lábbal hajtósat, és ennek beállítása nem ment rögtön könnyen, és sok volt a kipukkadás. 

János késő este találkozott Erzsikével a József és Salétrom utca sarkán, Jánosnál volt minden, ami kell. Erzsike nagyon figyelt minden szóra, és mivel a férfi kérlelte, megpróbált nem röhögni, csak ugrált néha párat gyaloglás közben. 

Előbb a csarnokba mentek. Guszti beengedte őket.

– Jánoskám, mégegyszer mondom, én az egészről semmit se tudok!

– Így van, Guszti, nyugodj meg, te aludtál, mi pedig bemásztunk hátul, nem láthattál semmit. 

– Ezt a kislányt is belekevered a butaságba…

Erzsike ragyogott a boldogságtól, Guszti nem tudott igazán haragudni. 

A Rákoczi térről a Baross utcába mentek, Dr. Horváth utcai kirakatos irodája a Nap utca sarkán volt. Erzsike ásítozott már, de ugyanolyan precízen végezte a munkáját. János hársvirág illatot érzett valamelyik udvarról terült végig az utcán, a lányra gondolt, és rémlett, hogy volt hársfa az udvarukon. 

János egyszerű vonalakkal rajzolt a kirakatra, Erzsike áhitattal nézte és amikor kialakult egy alak, kuncogott, szépen fegyelmezetten, és maga is ajka elé emelte mutatóujját, ahogyan János. 

– Na, most tejössz, rajzolhatod!

És Erzsike ajkait harapdálva komolyan rajzolt. 

Dr. Horváthné fél hétkor indult a csarnokba, Dr. Horváth júliusban legszívesebben friss lecsót reggelizett. 

– Józsikám, paradicsom nincs? – kérdezte az asszony meghökkenve.

– Jöjjön hátra, Aranyos, ezt nézze meg! – suttogta a zöldséges.

Az asszony beoldalazott a ládák között, és a  mellkasához kapott.

– És az egész csarnokban ilyen, mindenkinél! Éjjel történt, Guszti nem látott és nem hallott semmit. 

A paradicsomok, mint apró, rosszformájú labdák sorakoztak a ládákban, szép szabályos fehér pöttyökkel. 

Dr. Horváth félmeztelen borotválkozott, hallotta feleségét hazatérni, vidáman szólt ki a fürdőszobából:

– Ha csinálod a lecsót, Marikám, megvárom, majd az ügyfél is vár egy kicsikét!

Dr. Horváthné sápadtan állt a fürdőszobaajtóban és fojtott hangon mondta:

– Vedd fel az inged, Jenő, és gyere le velem az utcára…

Dr. Horváth előbb kikerült néhány pöttyöt a lépcsőn, úgy látta, madárszar, de amikor felfedezte benne a ritmust, már a fejét csóválta. Mosolygott a kapu elé festett labdán, de azt már különösnek találta, hogy labdák gurultak a házfalon.

– Ezt a szégyent, Jenő, már az egész utca az irodád előtt tolong… – jajveszékelt Dr. Horváthné, és Dr. Horváth már szinte futott a Nap utcán. 

– Elnézést, szabad lesz!? – tolongott Dr. Horváth, hogy a bámészkodók és a kirakat közé kerüljön, és aki látta. egyszerre fedezhette fel arcán a csodálatot és a dühöt. 

Vékony fehér vonalakból Dr. Horváth önmagát látta az üvegen, kezében konyakos pohár volt, és egylábon megtántorodott, ahogy a pöttyöslabda repült felé. A labdát egy nagy csapat gyerek rúgta el, és mutogatva röhögtek Dr. Horváthon, akin száras alsógatya lifegett csak. Távolban nádas, benne csónak, abból pedig egy fiatal szerelmespár integetett, a férfi hóna alatt egy labda volt.

A csónakos részt Dr. Horváth nem tudta pontosan értelmezni. 

Másnapig. Akkor ugyanis meghozta a postás a táviratot  Balatonszabadi bélyegzővel. 

Monden évben, júliusban a Gumilabda Mintázó Üzem (ahogy Zsiga bácsi mondja, a Pöttygyár) két hétre bezár, mindenki szabadságra megy. Ibi néni viszi el magához Erzsikét, és egypár mintanyomót meg sok papírt, és párszor kimennek a Csillaghegyi Strandra. 

A lányt János a pöttyözős hajnalon szöktette meg, és egyenesen a Déli-pályaudvarra mentek.