– Eriggy vissza az erdőbe! – mondta a diófa a cinkének – kitelt a tél, mire vársz még?!

A cinke rázogatta kis fejét, felrebbent, visszaszállt, lábacskáit emelgette, karmocskája a diófába vájt, csőrét törülgette benne:

– Ez a tavaszi kert veszélyes már, motoznak benne, zajos is lesz hamar, a macskák is, ha átsütették a bundájukat, erőrekapnak, hosszan ugranak, gyakorolnak, láttam, nem menedék ez a lombtalan diófa már. Megaztán nem kell nekem találkozni az érkező fülemülével sem, gyönge vagyok én hozzámérve...

Egykedvűen állja a diófa a februári havazást, csendre vágyik:

– Menjenek a cinkék, még azelőtt, hogy az a zöldlombi cirkusz megkezdődik, virágozni kell majd, teremni, milyen dolgos a tavasz, milyen zajos a nyár, nagy az én nyáribecsületem, mégis, lehet, a telet szeretem már inkább, meg ezt a kis, bolondos madarat, tudomisén, de bizserget a tavasz, magamban lennék, készülni kell, eriggy vissza az erdőbe!

Hamar elterjed híre, hogy elhagyta a cinke a kertet, virágot bont a mandula, ha meglátják a barackok, utánabontják, a cseresznye kapkodósan, mire az óvatos alma is ébred, mesélő sincs már, ki elmondhatná, hogyan is volt ez a télikertben, a diófával meg a cinkemadárral.