az erdő csupa puha illat, csupa puha sár.

mohapapucsban álldogálnak a fák meztelen. várnak. márciust. mert a hónapok csak hónapok, de a március az valaki. üzenni fog, de nem azt, hogy "érkezem majd", csak azt, hogy "ittvagyok". nagy lesz akkor a kapkodás. a fák hajladoznak majd, viszketősen rázzák maguk. az erdőalja meg siet, hajt, bont, nyílik, virágzik, míg majd máshónapok fel nem verik a lombsátrakat. erdőárnyék, lent már csak nyugodt zöldbenlét, csendben lesznek, nem mozdulnak addigra. a madár akkor lejár majd az erdőaljába, most csak ághegyen nyújtogatja a nyakát, a márciusnak néz elébe, hogy egyszer útonjövet lássa, de úgy se fogja, mindiog csak betoppan. a nappali félhold is kétág közé szegezte magát, "tartsatok meg ti, izgatott erdők, dagadok, fogyok még a nyárig, de már nem sokszor, buta fák, megint nem tudjátok, hogy a március közeleg."