szófukar

2017.júl.02.
Írta: paulonviki Szólj hozzá!

Alfréd a Matyi téren

– Ne menj le, hallod, nagyon sokan lesznek, bajod esik! – mondta, és bal hátsú lábát előrenyújtva ügyeskedte ki a lábujjak közül az egérárpa toklászait.

– Tudom, mindenki ott lesz, de én is hallani akarom!

– Akkor hegyezd a füled itt...

– Te tudod, hogy nekem mit jelent ez, mégis akadékoskodsz... – nyafogott Alfréd és leugrotta a Bánffy-kripta lécsőjéről, és pár métert lefelé ugrált az úton. 

– Megint elszomorodsz majd, napokig nem fogsz enni, mint amikor tavaly lementél a Carmenre, emlékezz viissza! – kiabált utána barátja, Alfréd legyintett jobb fülével, és nekiramodott, cikázva leért a ravatalozóhoz, és eltűnt a lámpafényes alkonyatban.

A hatos troli teljesen tele volt, vonultak az utcán, társaságok várták egymást a tereken, és sokan széket is vittek. 

Aki pedig nem hozott, az sorbanállt érte a szobor alatt, és az idős férfiak az idős nőknek is vittek. 

Alfréd a kertek alatt futott a tér felé, egyszer sem állt meg rágcsálni, és ismerőseihez se tért be. 

Csak pár percet késett, Violetta a pamlagon hevert, Alfredo térdelt mellette, a férfi ígérgetett a lány vonakodott, de azért lehettte már hallani a hangjában, hogy boldog, és a nyúl érzékeny fületöve már bizsergett, mert az is kihallatszott, hogy szerelmes. Alfredo pocakosabb volt mint Alfréd, szakál keretezte az arcát, minden kerek volt rajta és kellemes. Alfréd egyszer láttot már hasonlót egy elhagyott képes magazinban, "Luciano Pavarottit (1935-2007.) gyászolja az operakedvelők világa", hírdette a cikk. Kisnyulak csíkokra rágták fel a lapokat, sajnos a kisnyulak minden papírt felcsíkoznak, Alfréd titkos könyvtárat rendezett be egy ideje emiatt. 

Nem mert kimenni a térre. A Toulouse kávéház teraszán mindenki az előadás felé fordította székét, a pincérek is a falnak támasztották hátukat, és húnyt szemmel hallgatták, hogy "Follie! Follie!", Alfréd meghúzta magát a kávéház kirakatában, és már érezte mellkasában azt, amit egy éve a Carmen után is, és amire barátja is figyelmeztette. Violetta egyre boldogabb lett, Alfredo egyre szerelmesebb. A nyúl  ámult, hogy milyen csodás rétet vetítettek a szinpadra, ahová a szerelmesek kis vidéki házuk ablakából kilátnak, de tudta, hogy baj lesz. 

Alfréd az eget nézte, rezgett a bajsza, toporgott, és így suttogott: 

– Ess! Ess! Indulj meg zivatar! 

Cseppenként kezdődött. Volt aki percekig észre sem vette, nem jutott rögtön mindenkire. Azután kinyiltak az esernyők. Előbb elfoglalták az álldogálók a felszabadult székeket, de amikor a hangszereket kapkodva a tokokba dugták, mindenki a buszmegállók felé sietett. 

Violetta megmenekült. Így maradt. Boldogan és szerelemsen. Alfredo körül minden kerek és kellemes maradt. 

A buszok felkapkodták a közönséget, szép ruhákban taxikba ültek, vagy éttermekbe futottak be. 

A Virág utcán egy boldog nyúl ügetett és egy jókedvű hegedűs kerékpározott fel a Házsongrád felé.

 

Gazmese

Valahogyan úgy kell elképzelni, hogy a veteményes egy mesebeli királyság. De nem úgy, hogy abban a sütőtök, meg a paradicsom az uralkodó! Azok csak a díszlet, a borsó a fizetőeszköz. A király a Nagy Útifű (egy nyár alatt többen is, Első Nagy Útifű, Második Nagy Útifű...) És a nép a laboda, a mindenféle labodák. És a királylány, a legkisebb királylány a Kicsiny Gombvirág, szolgálója a Fürtös Gyöngyike, szerelme a Fehér Mécsvirág. Van ellenség is, a Kövér Porcsin, serege élén a Keserűfű, ott legvitézebb a Katángkóró..  És ez a mese folyik nélkülünk, kik kapát fognak, azok se szólnak nagyon bele, akkor az írnok, a Borzas Bükköny nyit egy új krónikát, olyankor van az új időszámítás a birodalomban. De többet erről nem tudok, mélységesmély titkok ezek.

Megkezdődött

A törökszegfű, ha villamosra vár a Moszkvatéren, akkor a temetőbe megy. 

Ha van mellette karaj csont nélkül a szatyorban, akkor csak a piacról haza. Az is lehet, hogy akkor gurul, huzzák. 

Randevúra nem jár.

Ami a piacról megy haza, annak a vize nem poshad meg. Cserélgetik.

Ami a Moszkvatéren villamosra száll, annak majd puhára ázik a szára, nyúlós sárgára, büdös lesz. Ez a temetőszag. 

De a törökszegfűnek teljesen mindegy, hogy szatyorban haza, vagy villamossal Farkasrétre. Szerinte egyszerűen csak megkezdődött a nyár.

 

Olyan hamar elveri az eső a labdarózsát...

Ezer a labdarózsa. 

Most csak ring. De ha leesne, elpattogna. Azután gurulna. Egy patakba ugrana. Lebegve úszna. Parton szárítkozna. Senkihez se szólna. Inkább már bújdokolna, csak éjszaka gurulna. Nappal lapulevél alá bújna. Az égboltra vágyna. Hogy a teliholdnak is legyen labdája, a rózsának is legyen holdja. És ott jóhelyen is volna,

míg tart a nyár.

Hatásos

– Gyárban. – válaszolta János komolyan.

– Apám nem fog örülni… – csóválta a fejét a lány, aztán visszabújt a férfi nyakához, és nem is próbálta titkolni, hogy milyen élvezettel szagolgatja.

 

Még háromszor találkoztak a bemutatkozásig, egyszer a Fűvészkertben, ott csók is volt, egyszer moziban, ott Jolán könnyezett, és egyszer meg mindenfelé a kerületben, János is, Jolán is megmutatták a kedvenc házaikat egymásnak, és ekkor nem csókolóztak, de mégis ez volt a legjobb. 

 

– Mondta a kislányom, hogy gyárban dolgozik. És mit csinál ott, kedves János? – kérdezte Dr. Horváth a konyakospohár mögül, és nem volt ellenséges.

– Festek. Inkább nem is gyár ez. Hanem festőüzem. – János lassan és szépen akart beszélni, meg komolyan. Dr. Horváth olyan komoly embernek látszott.

– Mit festenek? – mosolygott Dr. Horváth, és nem vette le szemét lánya udvarlójáról. 

– Gyerekjátékot.

– Nagyon izgalmas. – mondta Dr. Horváth olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, “nagyon unalmas”.

– Képzeld, Papa, János csinált magának egy kerékpárt, és nagyon gyönyörű! – csicseregte Jolán, mintha azt mondta volna, “nagyon tehetséges ez a fiú, és én nagyon belészerettem”.

– És hányan dolgoznak ebben a gyárban, vagy üzemben, fiam, és milyen munkarendben? – folytatta Dr. Horvátha faggatózást.

– Ketten. Én és Erzsike. Vagyis Erzsike és én. Meg van még a raktáros Karcsi, a takarítónő, Zoli a sofőr, de csak Erzsike és én festünk. Meg persze még dolgozik Lantai úr, ő az igazgató, de úgy hívjuk, Zsiga bácsi. Vagyis ő nem dolgozik, mert igazgató, de én biztos vagyok benne, akár festeni is tudna, vagy szállítani, és amikor Ibi néni megbetegedett a múlt télen, ő söpört össze. Minden nap! János még mindig és egyre inkább zavarban volt.

– Kislányom, menj ki a konyhába anyádnak segíteni! – kérte Dr. Horváth a lányát, de úgy mondta, mintha azt mondta volna, “takarodj!”

A lány rámosolygott szerelmére, szerette volna azt üzenni, jól megy ez az ismerkedés, de Jánosnak menekülhetnéke volt, és ez meg azt üzente, hogy nem megy olyan jól mégsem. 

– Nézze János, príma kis üzem lehet az a maguké. De nem hiszem, hogy biztos megélhetés. Maga ezt még nem tudhatja, csak az igazán fontos, ami hatással van a világra. – mondta Dr. Horváth, és kérdőn nézett Jánosra, érti-e, mire gondol. 

– Mire tetszik gondolni? – kérdezte János, és így, hogy kettesben voltak, nem volt már annyira zavarban. 

– Mit is mondott, gyerekjátékokat festenek? 

– Igen. – bólintott a férfi, és kihúzta magát az alacsony fotelban. 

– Azért ez kedves dolog… Csak nem fontos. Mondjuk, ha bezárna a maguk üzeme holnap, holnapután ebből a világ semmit se venne észre. 

– Kérem, Zsiga bácsi üzeme nem fog bezárni holnap, dugig van a padlás a festenivalóval, Erzsike meg én, úgy számolom, másfél évig festhetnénk, akkor is, ha Zoli nem hozna többet. 

– Maga nem ért engem. 

– De értem. – felelte János határozottan, és hogy be is bizonyítsa, hogy így van, folytatta – Maga nem tart engem a lányához valónak. Nem az én üzememet nem tartja elég hatásosnak, hanem engem. 

Dr. Horváthot ez a válasz meglepte. 

– Köszönöm, hogy nem kell ezt túlmagyaráznom. Kár, hogy nem volt lehetősége többre vinnie, nem buta fiú maga. 

 

Erzsike előbb szigorúan nézett és csücsörített hozzá, ahogy János magyarázott neki, de aztán már röhögött, térdét csapdosta, mint akkor is, amikor Zsiga bácsi epret hoz neki a csarnokból, és egyáltalán bármikor, amikor örül. És Erzsike annyi mindennek tudott örülni. Beállt a teherautó a Német utca felől, és Zoli már az udvarról kiabált:

– De vidám a mi kis Pötyikénk! Na mesélj, kislány, mi történt?!

Az őszhajú, törékeny Erzsike mutogatott két kézzel Jánora és röhögött tovább. János mosolygott, és átfogta Erzsikét, hogy ne hadonásszon annyira. Ha Erzsike nagyon belefeledkezik az örömbe, már nehéz leállítani, akkor már Zsiga bácsi is kell, segítsen, de volt már olyan is, hogy nyugatató injekciót kellett adni neki. De igaz, hogy akkor az egész üzem nagyon izgatott volt, mert Zsiga bácsi elektromos pumpára cserélte a lábbal hajtósat, és ennek beállítása nem ment rögtön könnyen, és sok volt a kipukkadás. 

 

János késő este találkozott Erzsikével a József és Salétrom utca sarkán, Jánosnál volt minden, ami kell. Erzsike nagyon figyelt minden szóra, és mivel a férfi kérlelte, megpróbált nem röhögni, csak ugrált néha párat gyaloglás közben. 

Előbb a csarnokba mentek. Guszti beengedte őket.

– Jánoskám, mégegyszer mondom, én az egészről semmit se tudok!

– Így van, Guszti, nyugodj meg, te aludtál, mi pedig bemásztunk hátul, nem láthattál semmit. 

– Ezt a kislányt is belekevered a butaságba…

Erzsike ragyogott a boldogságtól, Guszti nem tudott igazán haragudni. 

A Rákoczi térről a Baross utcába mentek, Dr. Horváth utcai kirakatos irodája a Nap utca sarkán volt. Erzsike ásítozott már, de ugyanolyan precízen végezte a munkáját. János hársvirág illatot érzett valamelyik udvarról terült végig az utcán, a lányra gondolt, és rémlett, hogy volt hársfa az udvarukon. 

János egyszerű vonalakkal rajzolt a kirakatra, Erzsike áhitattal nézte és amikor kialakult egy alak, kuncogott, szépen fegyelmezetten, és maga is ajka elé emelte mutatóujját, ahogyan János. 

– Na, most tejössz, rajzolhatod!

És Erzsike ajkait harapdálva komolyan rajzolt. 

 

Dr. Horváthné fél hétkor indult a csarnokba, Dr. Horváth júliusban legszívesebben friss lecsót reggelizett. 

– Józsikám, paradicsom nincs? – kérdezte az asszony meghökkenve.

– Jöjjön hátra, Aranyos, ezt nézze meg! – suttogta a zöldséges.

Az asszony beoldalazott a ládák között, és a  mellkasához kapott.

– És az egész csarnokban ilyen, mindenkinél! Éjjel történt, Guszti nem látott és nem hallott semmit. 

A paradicsomok, mint apró, rosszformájú labdák sorakoztak a ládákban, szép szabályos fehér pöttyökkel. 

 

Dr. Horváth félmeztelen borotválkozott, hallotta feleségét hazatérni, vidáman szólt ki a fürdőszobából:

– Ha csinálod a lecsót, Marikám, megvárom, majd az ügyfél is vár egy kicsikét!

Dr. Horváthné sápadtan állt a fürdőszobaajtóban és fojtott hangon mondta:

– Vedd fel az inged, Jenő, és gyere le velem az utcára…

 

 

Dr. Horváth előbb kikerült néhány pöttyöt a lépcsőn, úgy látta, madárszar, de amikor felfedezte benne a ritmust, már a fejét csóválta. Mosolygott a kapu elé festett labdán, de azt már különösnek találta, hogy labdák gurultak a házfalon.

– Ezt a szégyent, Jenő, már az egész utca az irodád előtt tolong… – jajveszékelt Dr. Horváthné, és Dr. Horváth már szinte futott a Nap utcán. 

– Elnézést, szabad lesz!? – tolongott Dr. Horváth, hogy a bámészkodók és a kirakat közé kerüljön, és aki látta. egyszerre fedezhette fel arcán a csodálatot és a dühöt. 

Vékony fehér vonalakból Dr. Horváth önmagát látta az üvegen, kezében konyakos pohár volt, és egylábon megtántorodott, ahogy a pöttyöslabda repült felé. A labdát egy nagy csapat gyerek rúgta el, és mutogatva röhögtek Dr. Horváthon, akin száras alsógatya lifegett csak. Távolban nádas, benne csónak, abból pedig egy fiatal szerelmespár integetett, a férfi hóna alatt egy labda volt.

A csónakos részt Dr. Horváth nem tudta pontosan értelmezni. 

Másnapig. Akkor ugyanis meghozta a postás a táviratot  Balatonszabadi bélyegzővel. 

 

Monden évben, júliusban a Gumilabda Mintázó Üzem (ahogy Zsiga bácsi mondja, a Pöttygyár) két hétre bezár, mindenki szabadságra megy. Ibi néni viszi el magához Erzsikét, és egypár mintanyomót meg sok papírt, és párszor kimennek a Csillaghegyi Strandra. 

A lányt János a pöttyözős hajnalon szöktette meg, és egyenesen a Déli-pályaudvarra mentek. 

 

Havazás áprilisban

A hó vonaton jött, mondjuk úgy, hozták. Mondjuk, keletről. Mondjuk, a Transzszibérián.

Mondjuk azért jött ide, mert itt akar meghalni, mert ott nem tud, ott csak élni, meg csillogni. Azok hozzák, kik meg éppen ott nem tudnak élni, mert ott télen, a hosszúhosszú télen, úgy csillog a hó, nem lehet azt elviselni. Csak a szerelmesek tudják, azok ott élnek, ott halnak, de azt se tudják melyiket csinálják, minden nap mindkettőt, és mondják egymásnak, úgy csillog ez a hó, mint a szemeid, hószemeid vannak, puhafehér tőle a világ.

De itt áprlis van, halott apám születésnapja, délre lefújja a szél az orgonabokorról a havat. Vonatra kéne szállni, mondjuk, keletre indulni, mondjuk, a Transzszibérián. És ott kéne szerelmesnek lenni, és minden nap belehalni.

március elébe

az erdő csupa puha illat, csupa puha sár.

mohapapucsban álldogálnak a fák meztelen. várnak. márciust. mert a hónapok csak hónapok, de a március az valaki. üzenni fog, de nem azt, hogy "érkezem majd", csak azt, hogy "ittvagyok". nagy lesz akkor a kapkodás. a fák hajladoznak majd, viszketősen rázzák maguk. az erdőalja meg siet, hajt, bont, nyílik, virágzik, míg majd máshónapok fel nem verik a lombsátrakat. erdőárnyék, lent már csak nyugodt zöldbenlét, csendben lesznek, nem mozdulnak addigra. a madár akkor lejár majd az erdőaljába, most csak ághegyen nyújtogatja a nyakát, a márciusnak néz elébe, hogy egyszer útonjövet lássa, de úgy se fogja, mindiog csak betoppan. a nappali félhold is kétág közé szegezte magát, "tartsatok meg ti, izgatott erdők, dagadok, fogyok még a nyárig, de már nem sokszor, buta fák, megint nem tudjátok, hogy a március közeleg."

Cinkebúcsú

– Eriggy vissza az erdőbe! – mondta a diófa a cinkének – kitelt a tél, mire vársz még?!

A cinke rázogatta kis fejét, felrebbent, visszaszállt, lábacskáit emelgette, karmocskája a diófába vájt, csőrét törülgette benne:

– Ez a tavaszi kert veszélyes már, motoznak benne, zajos is lesz hamar, a macskák is, ha átsütették a bundájukat, erőrekapnak, hosszan ugranak, gyakorolnak, láttam, nem menedék ez a lombtalan diófa már. Megaztán nem kell nekem találkozni az érkező fülemülével sem, gyönge vagyok én hozzámérve...

Egykedvűen állja a diófa a februári havazást, csendre vágyik:

– Menjenek a cinkék, még azelőtt, hogy az a zöldlombi cirkusz megkezdődik, virágozni kell majd, teremni, milyen dolgos a tavasz, milyen zajos a nyár, nagy az én nyáribecsületem, mégis, lehet, a telet szeretem már inkább, meg ezt a kis, bolondos madarat, tudomisén, de bizserget a tavasz, magamban lennék, készülni kell, eriggy vissza az erdőbe!

Hamar elterjed híre, hogy elhagyta a cinke a kertet, virágot bont a mandula, ha meglátják a barackok, utánabontják, a cseresznye kapkodósan, mire az óvatos alma is ébred, mesélő sincs már, ki elmondhatná, hogyan is volt ez a télikertben, a diófával meg a cinkemadárral.

kalendárium

a januárt megkentük, feltekertük, felszeleteltük és megettük, mint egy piskótatekercset. édes volt és kevéske.  

a februárt feltekerem, kiviszem és kirázom majd, mint egy kisszőnyeget, és vele a telet.

a márciust meghajtogatom és vízreteszem, mint egy papírhajót.

az áprilist számbaveszem, megforgatom, kiköpöm, mint a szájvizet. friss záporok lesznek bőven.

a májust áztatom, földbeteszem, öntözgetem, mint egy tökpalántát.

a júniust befőzöm, üvegbezárom, mint az eperlekvárt. ragacsos időszak lesz.

a júliust vágom, kötözöm, mint egy rózsacsokrot. 

az augusztust megtervezem, meghírdetem, megterítem, mint egy kertiünnepet. jaj, csak ne essen!

a szeptembert megcsalom, kinevetem, elhagyom, de nagyon fog fájni. 

az októbert magameléveszem, kisimítom, teleírom, mint egy  levélpapírt.

a novembert megpucolom, felszerszámozom, mint egy hátaslovat. elébe megyünk a télnek.

a decembert... a decembert.... a decembert  majd végigalszom.

februáresti mese

a hólétó hétemelet mély. ezt most pontosan lehet tudni, ahogy tükröződik a házunk. a gumicsizma szára nem hétemelet magas. a gördeszka pedig felfordítva sem tutaj. a hólétavat nem szabad megközelíteni. a hólétónak három holdja van, egy a fogyó, kettő meg az utcai lámpák. a hólétóra éjjel leszállnak a paírzsebkendőmadarak, orrtrombita, és kirepülnek. a jeges víztől azonnal megfagy a takony. a fogyóholdban kékes a papírzsebkendőmadár, az utcai lámpa  inkább sárgítja. reggelre ezek már szétolvadnak. Télvégi Nátha meg a családja tábort vert a hólétó partján. rémesen röhögnek, amikor hajnalban lenézünk a tóra pizsamában. kis tenyerüket boldogan összecsapják, amikor reggelre derül csak ki, hogy a cipőt a radiátor alá kellett volna tenni. van egy bunkerük, Náti oda kesztyűket gyűjt, nem a dechatlonban veszi, hanem mi vesszük ott meg, és ő meg tőlünk megszerzi, és már a kínaiból is hoztam neki. és azt hallottam, hogy ha sok aszpirinpezsgőtablettát megveszel, akkor Nátiéknak wellneszfürdője is lesz a hólétónál. fedett. sose menj ki fedetlen fejjel februárban!